Gyula Sági Solo Exhibition

English:

A solo exhibition dedicated to the work of Gyula Sagi.

Exhibition opening: 08. October, 2026, 18:00

On view: 09 - 28, October, 2026.

This series began in Cyprus during a residency program I attended last June. Sitting on the shore with a brush and watercolor, I tried to capture the movement of the waves and the depths of the blue infinity. From these initial observations, an abstract pictorial system gradually emerged in which the sea no longer appears as a landscape, but as a changing, constantly moving space.

These works are meditations on structure, repetition, and transparency. They are built up from layers of indigo acrylic ink that pile upon one another to create the depth of dark and light blues. The layers simultaneously conceal and reveal one another: as new surfaces are placed over top, the traces of previous layers remain perceptible. Painting thus appears not as the creation of a single image, but as a slow construction.

The original sight of the water and the horizon gradually loses its concrete references. Waves become lines, light becomes bands, and depth becomes superimposed layers of color. White, glowing lines intermittently interrupt the dark surfaces. These simultaneously evoke the light appearing on the water's surface, the horizon, and a kind of visual boundary line. They do not depict a specific place, but rather carry the memory of the perception of space.

The vertical form also plays an important role in the series. Arranged side by side, the narrow canvases create almost architectural structures. The gaps created between the individual pictures are just as important as the painted surfaces themselves: acting as part of the composition, these empty spaces allow the pictures to appear not as closed units, but as parts of a larger, coherent system.

A constant tension develops between the vertical forms and the recurring horizontal lines. The vertical elements draw the gaze upward while the strips of light repeatedly intersect these movements. Thus, stability and change, order and motion, depth and surface are simultaneously present in the images.

Therefore, for me, the series is not simply about the sea. Rather, it is about how a concrete natural experience can transform into an internal, abstract pictorial structure. The sea here is a starting point: an experience in which space has no fixed boundary, the surface changes constantly, and the exact same form never returns in the exact same way. Repetition in this sense does not mean identity, but continuous change.

The dark indigo surfaces and translucent layers of the pictures create a sense of depth in which it is difficult to precisely determine where the surface ends and space begins. The paintings seem both flat and spatial, closed and permeable. This uncertainty, the constant oscillation between surface and depth, is one of the central experiences of the series.

Hungarian:

Sági Gyula egyéni kiállítása.

Kiállítása megnyitó: Október 08, 18:00

Megtekinthető: 09 - 28, Október, 2026.

Ez a sorozat Cipruson kezdődött egy rezidensprogram során, amelyen tavaly júniusban vettem részt. A parton ülve, ecsettel és akvarellel próbáltam megragadni a hullámok mozgását és a kék végtelen mélységeit. A kezdeti megfigyelésekből fokozatosan egy absztrakt képi rendszer alakult ki, amelyben a tenger már nem tájként, hanem egy változó, folyamatosan mozgásban lévő térként jelenik meg.

Ezek a munkák a struktúra, az ismétlődés és az áttetszőség meditációi. Indigókék akriltusrétegekből épülnek fel, amelyek egymásra rakódva hozzák létre a sötét és világos kékek mélységét. A rétegek egyszerre takarják és fedik fel egymást: miközben újabb és újabb felületek kerülnek egymásra, a korábbi rétegek nyomai továbbra is érzékelhetők maradnak. A festés így nem egyetlen kép létrehozásaként, hanem egy lassú építkezésként jelenik meg.

A víz és a horizont eredeti látványa fokozatosan elveszíti konkrét referenciáit. A hullámokból vonalak, a fényből sávok, a mélységből egymásra helyezett színrétegek lesznek. A fehér, fénylő vonalak időről időre megszakítják a sötét felületeket. Ezek egyszerre idézik a víz felszínén megjelenő fényt, a horizontot és egyfajta vizuális határvonalat. Nem ábrázolnak egy konkrét helyet, inkább a tér érzékelésének emlékét hordozzák.

A sorozatban fontos szerepet kap a függőleges forma is. A keskeny vásznak egymás mellé rendezve szinte építészeti struktúrákat hoznak létre. A különálló képek között létrejövő rések ugyanannyira fontosak, mint maguk a festett felületek: a kompozíció részeként működő üres terek lehetővé teszik, hogy a képek ne zárt egységekként, hanem egy nagyobb, összefüggő rendszer részeiként jelenjenek meg.

A vertikális formák és a visszatérő horizontális vonalak között egy állandó feszültség alakul ki. A függőleges elemek felfelé mozdítják a tekintetet, miközben a fénycsíkok újra és újra keresztbe metszik ezeket a mozgásokat. A képekben így egyszerre van jelen a stabilitás és a változás, a rend és a mozgás, a mélység és a felület.

A sorozat számomra ezért nem pusztán a tengerről szól. Inkább arról, hogyan válhat egy konkrét természeti tapasztalat egy belső, absztrakt képi struktúrává. A tenger itt kiindulópont: egy olyan tapasztalat, amelyben a térnek nincs rögzített határa, a felszín folyamatosan változik, és ugyanaz a forma soha nem tér vissza pontosan ugyanúgy. Az ismétlődés ebben az értelemben nem azonosságot, hanem folyamatos változást jelent.

A képek sötét indigó felületei és áttetsző rétegei egyfajta mélységérzetet hoznak létre, amelyben nehéz pontosan meghatározni, hol ér véget a felszín és hol kezdődik a tér. A festmények egyszerre tűnnek síknak és térbelinek, zártnak és átjárhatónak. Ez a bizonytalanság – a felület és a mélység közötti állandó ingadozás – a sorozat egyik központi tapasztalata.